Megadtuk a természetnek, ami jár. Feltettük az i-re a pontot. Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog vagyok, de mivel a szoptatás teljes folyamata Ákosra és az ő igényeire volt bízva, így most sem reklamálok. A bejelentéssel vártam egy hetet, hátha még „visszafordul” de most már kijelenthetem, hogy itt a vége.
Elválasztotta magát mindenféle anyapótló segédeszköz nélkül. Nincs cumink, cumisüvegünk, rongyocskánk stb…
Ami maradt, a női mellek csodálata. Bárhol észreveszi, ha egy kicsit lezserebb hölgyet lát, meg jegyzi, hogy tetszik vagy nem teszik. Keresztlányomnak alkalomadtán lobbizik, hogy cicit kapjon, ha mi, anyukák elmélyülnénk a beszélgetésbe és Eszti már 🙂 legalább kétszer szólt volna, akkor Ákos a segítségére siet, hogy Eszti cicit kér.
Aki ismer minket, tudja, hogy a kezdetek nagyon nehezek voltak. Három hét küzdelem, cumisüveg, éjjel-nappal fejés stb….
Jött a segítség a LLL-től és örök életemben hálás leszek Juditnak és a csoportnak, Nagyné Baán Terike védőnőnek, aki taníthatná a kollégáinak mindazt, amit nekünk átadott, „kis” családomnak és az előbb virtuális, majd nagyon is valós barátnőimnek, hogy kitartásra sarkalltak.
Volt fájdalmas mellgyulladás, lázas betegen szoptatás, bevásárlóközpont próbafülkéjében szoptatás, főtéren padon, kocsiban rendszeresen, barlangban túra közben, tengerparton, hajón, iskola tanárijában, elsősegély helyen, stb. Mindig igény szerint, ott, ahol éppen szükség volt rá.
Hogy őszinte legyek, a gyakoriság miatt sem hittem abban, hogy működik az elválasztódás. Hiába olvastam róla korábban, olyan hihetetlennek tűnt. Egyszer csak elkezdődött. Napközben már nem kellett vagy csak akkor, ha vigaszra szorult. Elmaradt a délutáni alváshoz, utána a reggeli ébredéshez. Az esti alváshoz még maradt egy ideig, de rájött, milyen jó buli, ha apa olvassa a mesét és én mellőzve lettem. Annyira finoman csinált mindnet, annyira lágy volt az átmenet, hogy a melleim nem gyulladtak be, hanem szépen alkalmazkodtak az igényekhez. Voltak rácsodálkozó kérdések: Még mindig szopik? Igen, még mindig.
Ilyenkor szívesen visszakérdeztem volna, hogy mennyivel természetesebb, hogy ennyi idősen még cumizik, rongyot rágcsál stb. Szerintem semmivel nem természetesebb. De ez a saját véleményem, és az elmúlt három év megtanított rá, hogy csak akkor szólok szoptatással kapcsolatban, ha kérdeznek. Véleményt nem alkotok, tanácsot nem adok. Nálam az élet bizonyította, hogy helyes döntést hoztam, hogy nem engedtem beleszólást. Azok, akik azzal riogattak, hogy még érettségin is cicizni fog, üzenem, hogy biztos, csak nem az enyémmel. Többször volt olyan kérdés: Te jó ég, még mindig van tejed? Vagy: De jó neked, hogy tudod szoptatni! Itt a válasz: http://www.lll.hu/
Ehhez az egészhez kellett egy Apa, egy Férj, aki végig támogatott. Amikor kicsit soknak találtam, akkor is segített. Ha Ákosnak egész nap cicire volt szüksége, hozott ebédet. Segített biztosítani a helyeket, az alkalmakat. Látta az egésznek az értelmét. Egészségileg és kapcsolatilag is.
Kellett, hogy a nagymamák megértsék, ez az a terület, ahol nem fogadok el ellenérveket csak támogatást. Meg is kaptam.
Összességében csodálatos három éven vagyunk túl és csak sajnálni tudom, hogy 16 éve még nem volt vagy én nem ismertem a LLL-t és Árpikát csak 6 hónapos koráig szoptattam, Gábort pedig 18 hónapos koráig. Nagyobb szabadságot adott a cumi és a cumisüveg, amit így visszanézve szégyellek, de akkor még sok volt a külső befolyásoló tényező.
Még egyszer hálás köszönet mindazoknak, akik hozzásegítettek ehhez a csodálatos élményhez!
Csillikné Szabó Szilvia